Annyira nehéz.

Annyira nehéz kitörni, szabadnak lenni. Nem nevetni, ha valaki nevet valaki máson és közben néz rád, és várja, hogy vele nevess. Mondani egy rossz szót, hogy egyetértésed fejezd ki. Rázni a fejed és sóhajtozni. Hallgatni azt, hogy hogyan elégedetlen valaki mindennel, ami nem ő. Hallgatni, hogy minden rossz, pedig az ember majd megszakad. Ülni. És ha reggel az Ige még arról szólt, hogy remélj, az Ige szólója, sokak pásztora, tiszteletre méltó, szeretett testvér és ennél még tekintélyesebb ember azt mondja, senki nem tesz semmit, ez így nem lesz jó, sóhajt, ideges, azt üzeni, dühös. Dühös, nem lát reményt. Nem bízik a testvérében. Lenézi. Magánál nem tart különbnek senkit. Mindenkiről van "véleménye".

Nem! Bármennyire nehéz, az Ige tekintélye, az Isten parancsai, az Isten viselkedése, az Ő boldogsága. Ez lesz a mérce. És kitartok, ha majd bántanak is érte. Kitörök ebből, mert nem akarok ebbe belebetegedni. Szabad akarok lenni. Bízni, remélni, és így dolgozni. Kelni és feküdni, szeretni, nevetni, segíteni, ha valaki bajban van. Isten útján járni. Elhagyni és kerülni a keserűséget. Fellélegezni! Boldognak lenni. Nem félni! Élni!!!