Afganisztán 2010 - Nyár

Ma reggel a következő sms-re ébredtem: "Most viszem kórházba Csillát. Remélem potyára. Ülj gépre Most!"b.

Csilla már otthon van. Pihen, amíg kisfiúnk a szüleimet boldogítja. Mindenki jól van, és ez számomra nagy öröm. Nincs összetörés. Nagyon jó látni, hogy ha akár Afganisztán egy vidéki kistelepülésén is vagyok, Csilla akkor is erős tud maradni, még egy nagyon nehéz helyzet kellős közepén is. Hallgat rám, bízik bennem, mert tudja, hogy szeretem. Ezen sem idő, sem távolság nem változtathat. Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet most neki, de boldoggá tesz, hogy hajnalban nyugodt, tiszta és békés volt a hangja a telefonban. Elbúcsúztak már. 

Ezúton is üzenem: Nincs nálad jobb senki! Tökéletes Szerelmem! Köszönöm, hogy a feleségem lettél!

A gyomorgörcsömön, a fejfájásomon segített némi gyógyszer, meg egy erős kávé. Lassan visszazökkenek a munkába.

A fiúk ügyesen folytatják az elsősegély-tanfolyamokat. Pavelcze Laci főzi a mindennapi ebédet, mivel még nem találtunk új szakácsot. Délután be kell szereznünk némi felszerelést a képzéshez, illetve alapanyagot a konyhánkba. Rendben tartom a kis kollektívát, akik az utóbbi időben nagyon elkanászodtak.  Dolgozom a kapcsolatainkon, találkozókra megyünk, információkat gyűjtök. Ma kaptunk egy fülest, hogy a teraszra se merészkedjünk ki rövidgatyában, vagy ujjatlanban, velünk szemben néhány vallási vezető, illetve politikus lakik...

Tegnap találkoztam egy igazi, valódi Ezredes Úrral. Sőt sztorizgattunk. Nekem ez nagy dolog. 

De tegnap sajnos olyan is történt, hogy majdnem odadobtam a taccsot a piacra. Csak diszkréten festem le az okokat:

Piac, por, legyek, bűz, tömeg, hús-részleg, ökörfej, szeme-szarva benne, alvadt vér. A képembe nyomták, hogy "hello sir!, 2 $ sir!" 

Ami viszont minden alkalommal elborzaszt, az egyre általánosabb sajnos: a nyomor. Földön csúszó emberek a porban. Fut a kocsival és dörömböl az ablakon, kezében egy csecsemő (40 fok, tűző nap, a gyerek fedetlenül a nő karján egész álló nap!), utána fut még egy kisgyerek. Csak sírva kiabál. Ő: az átlag afgán asszony. Tegnap magunk adtunk választ. 

Pavelcze már ezt hitte elütjük az egyiket, olyan hevesen szaladt. "Menj a dolgodra!" - mondta határozottan Laci. Aztán csend. S csak félve kérdeztük egymástól: "Milyen dolgára? Hova menjen?" Eszméletlen méreteket öltött itt a nyomor. Most hogy többen mozgunk egyszerre, többet vagyunk az utcán, a bazárban. Látni a lassan állativá változó életmódot, a kilátástalan helyzetet... 

Isten szeretete szorongat. Valóban szorongás fogott el a napokban. Olyan szorongás, amit nem bánok.

Hadd gyúrja át a szívemet még jobban!