Afganisztán után Szabadon

Gondoltam, van olvasóim között olyan, aki kíváncsi rá, milyen érzések, élmények és gondolatok születtek bennem életem első afganisztáni utazása nyomán. Átgondoltam, nem osztom meg veletek a mindennapi élményeket, mivel a tapasztalat azt mutatja, semmi értelme. Hogy miért? Mert Afganisztán egy teljesen más világ.

Erről a világról mesélni, sztorizni, beszámolni több mint értelmetlen. Első, napló-szerű bejegyzésemet hamar töröltem. Sokk-hatás alatt, egyébként lázasan, felpörögve írtam, majd töröltem. Komolyabb ez annál, mint hogy friss benyomások alapján formáljon bárki véleményt eme országról, vagy az afgán emberekről. Esetleg rólam.

Személyes élménybeszámolókra persze bármikor vevő vagyok. Feltétel: "előzetes bejelentkezés"; a megfelelő körülmények megteremtése (mosoly, érdeklődő tekintetek, kávé, esetleg malátaszármazékok közkedvelt formái...); hehe

Hazaérkeztem. Jó itthon.

Egyik barátom azzal viccelt, hogy majd csókolni fogom a szép magyar földet. Nem csókoltam. De változott a hozzáállásom. Ezt bátran állíthatom. Szeretem Magyarországot! Szeretem Európát. Szeretek autót vezetni. Van "közlekedési rend". Szeretek megállni a piroslámpánál. Szeretem a 200 E buszt is. Szeretem a BKV buszsofőrt. Szeretem kfizetni a 900Ft parkolójegyet. Szeretem a feleségemet. Ő a szerelmem, a társam. Szeretem a szüleimet, akik 2 hétig vigyáztak a kisfiúnkra. Őt is szeretem. Szeretem, ha sír, ha orrbarúg. Szeretem a panellakásunkat. Szeretem a mobil-internetet. Gyors és stabil. Szeretem az analóg kábelTV-t. Szeretem a szagmentes tiszta csapvizet. Szeretem az Auchant. A termékeket. A hűtött tejtermékeket és húsokat. Szeretem a mosópor illatát. Szeretem, hogy nőket is látni az utcán. Szeretem a friss levegőt. Az emberek mosolyát. Szeretem. Szeretem Orbán Viktort. Az évértékelő beszédet. Mészöly Kálmán izzadó, nagy fejét, Navracsics úr tanárian unott tekintetét, a facebook-kampányt. A reményt. A nemzetemet!

Szeretem azt az amerikai hölgyet a frankfurti reptérről. Aki 3 órányi büdös tolongás, és 8 órányi teltházas, zajos repülés után, a földön zokogva vette tudomásul hogy lekéste a csatlakozását, ma nem megy haza, a hétvégét még nem otthon tölti.

Szeretem Uncle Eugen(álnéven...a diszkréció nevében...akinek van füle, hallja!)-t, utazótársamat. Csendes, törődő, bölcs társaságát. 35 év előnye ellenére hozott kávét az ébredéshez. Melegített vizet a tisztálkodáshoz. Fényképezett, ha tárgyaltam, vagy éppen a legjobb pillanatokban húzott elő táskája mélyéről egy tábla Milkát.

Szeretem az Istent. Szeretem a szabadságot. Szeretem a szerelmet. Szeretem a biztonságot. Szeretem a boldog reggelt.

Szeretem a percet. Szeretem az órát, a napot, éveket. Szeretem az új lehetőségeket. Izgalmakat, terveket, váratlan eseményeket. Szeretem, hogy nincs megállás, ha az Isten irányítja életemet.

Szeretem.

Kezdem megérteni szavankénti jelentőségét:

"Reményteljes. Jövőt. Adok. Nektek!"

és egy saját felismerés:

A pozitív dolgok megsokasodtak, mióta Isten kijelentette, hogy ha szeretjük Őt, akkor minden a javunkat fogja szolgálni.

Ez garantálja boldogságunkat!